Berzsenyi Dániel Búcsúzás Kemenes Aljától
A költemény tájversként indul, tájleírással. Berzsenyi nem olyan sematizálva írja le a Kemenesalját, ahogyan a korábbi költészetben a tájakat szokás volt, hanem egészen konkrétan és pontosan: az olvasó szeme előtt megjelenik a Ság hegye és a Bakony fái. Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet: A felvilágosodás alkotói voltak azok, akik felfedezték és megörökítették a tájak egyéni arculatát. Berzsenyi olyan pontosan írta le a tájat, hogy a 20. század elején még vissza is lehetett ellenőrizni: a Sümeg és Keszthely közötti országúton, a Börceháton emléktábla jelölte a helyet, hogy innen láthatta a költő utoljára Kemenesalját. (Később bányászat indult meg a Ság hegyen, több millió tonna követ hordtak el, ezért a táj képe megváltozott, és sajnos ma már nem láthatjuk olyannak, amilyennek Berzsenyi látta. ) A vers hangulatát tekintve érzelmesen-szentimentálisan indul, mégsem válik érzelgőssé: a költő szerencsésen megtalálja az egyensúlyt az érzelmesség és az érzelgősség, a fennköltség és a népies egyszerűség között.
Berzsenyi dániel búcsúzás kemenes aljától zes
[1804] Írd meg a véleményed Berzsenyi Dániel BÚCSÚZÁS KEMENES-ALJÁTÓL című verséről!
Iskolánk névadója Iskolánk névadója: Berzsenyi Dániel Berzsenyi Dániel, a magyar nemesi költészet - Vörösmarty mellett - legnagyobb képviselője, 1776-ban született a Vas megyei Egyházashetyén, evangélikus nemesi családból. 1790 és 1795 között a soproni evangélikus líceumban tanul. 1799-ben feleségül veszi Dukai Takách Zsuzsannát. A visszavonultan élő birtokos költői tehetségét a szomszéd faluban lelkipásztorkodó Kis János fedezi fel 1803-ban, miután évszámra magának írogatott verseit - erős lelkitusa után - megmutatja neki. Így értesül a költő munkásságáról Kazinczy, s az ő postája útján Berzsenyi országszerte híres ember lesz. Költői érdemeiért még táblabírává is megteszik. A vidéki nemes értetlenül fogadja a ráhulló babért - de sajnálja a pénzt, hogy kiadja verseit. Végre katolikus kispapok adják össze a pénzt, hogy kiadják a lutheránus földesúr kötetét. Az emésztő melankóliában szenvedő Berzsenyi költészete és egész személyisége egy letűnt korszak reinkarnációja. Osztályának ősi adottságait hordozza, amelyek őáltala, az elkésett utód által lesznek költészetté.
A költő, aki eddig a klasszicista hagyományokat folytatta (versszerkezete, témái, műfaja mind az antik görög-római példaképeket követték), aki a magyarsághoz akart szólni, aki a nemzethalál víziójával viaskodott, az 1800-as években megváltozik. Ez a vers már teljesen Berzsenyi egyéni érzéseit vetíti az olvasó elé: bensőséges hangvételű, elégikus és már a romantikához köthető. Teljesen személyes vallomás ez a befelé forduló, zárkózottnak ismert költőtől: a természetet és saját érzéseit, fájdalmait mutatja be. Műfaja elégia, témája a szeretett szülőföldtől való búcsúzás. Ütemhangsúlyos verselésű, rímes költemény (Berzsenyi csak a hangsúlyos verseinél használt rímeket, ha visszaemlékszünk ódáira, pl. A magyarokhoz I -re, ott nincsenek rímek. Ennek oka az, hogy időmértékes verseknél a költő nem használt rímet, mert úgy túlságosan cifrának, díszesnek találta. ) Talán a táj magyar jellegével is összefügg, hogy Berzsenyi a magyarosnak is nevezett ütemhangsúlyos ritmusban írta meg a verset. Két négyütemű, felező tizenkettest egy kétütemű hetes követ, s e három sor duplázása ad ki egy versszakot.
Érdekes, hogy a felsorolt költőkre éppúgy jellemző a felvállalt, kényszerű közéleti szerep is, mint Berzsenyire. Költészetének fölfedezése nyugatos költőink érdeme. Kodály Zoltán számos Berzsenyi-verset is feldolgozott énekkari műveiben. Versei stiláris és formai sokszínűséget mutatnak. Szentimentális, klasszicista – néhol már-már romantikus jellegű – költeményeiben hol klasszikus időmértékekkel, hol strófaszerkezetekkel (alkaioszi strófa, szapphói versszak, aszklépiádészi versszak stb. ), hol pedig rímes-ütemhangsúlyos formákkal kísérletezett. Az egyes versek pontos keletkezési dátumát nem lehet mindig meghatározni, bár néha történelmi vagy önéletrajzi jellegű utalások segítenek ebben. Verseit évekig javítgatta, átírta (ebben ókori példaképét, Horatiust követte), így néhány művénél több időpont szerepel. Horatius tisztelt mester volt számára: több versét, ódáját hozzá írta, s számos művében idéz tőle sorokat, mondatokat, motívumokat és képeket. Műfajválasztásai – óda, elégia, epigramma, episztola – is elsősorban az ókori, illetve a klasszicista hagyományokhoz kötődnek.
Hirdetés Jöjjön Berzsenyi Dániel Búcsúzás Kemenes-Aljától verse. Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet: Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet. Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását Szülém forró kebelén; Ti láttátok a víg gyermek játékait, A serdülő ifjú örömit, gondjait, Éltem vidám reggelén. Mélyen illetődve bucsuzom tőletek; Elmégyek: de szívem ott marad véletek A szerelem láncain. Hímezze bár útam thessali virulmány, Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány A szerencse karjain; Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok Örömmel tölt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körűl a mély tengereket, Mint Magellán gályái. Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit Egy tündér kép elvágja! A szilaj vágyások gigászi harcait, E bujdosó csillag ezer orkánjait Bévont szemünk nem látja.
Az 1816-os Berzsenyi-kiadás a költő sajátos "magánmitológiája" alapján szerkesztett kötet: négy könyvéből egy sajátos, eszményített szerzői önkép alakítható ki. A kötetkompozíció alanya egy életutat bejáró hős, akinek életét eszményei (szerelem, erkölcs, tudás) határozzák meg. Az első könyv a magánélet, a magány és a szerelem szférája, a második a közéletiség verseit tartalmazza. Bár mindkét könyvben ugyanaz a lírai alany szólal meg, a megszólalási mód jelentősen különbözik. Az első könyv alanya magányos, filozofikus, elmélkedő személy (elégiák, ódák); a második könyv beszélője a közéleti költő, a maga erkölcsi magaslatáról a köz dolgait szemlélő és értékelő próféta, vátesz (hazafias ódák, episztolák). A kötet harmadik könyvében ismét a magánélet szférája kerül előtérbe, de az első könyv filozofáló, fennkölt világával szemben ez egy tisztább, egyszerűbb, boldogabb világ (dalok, elégiák). A negyedik könyv újból a közélet színterén játszódik. Nem az erős hangú vátesz szólal meg; a lírai én új szerepben: a tudós költő szerepében jelentkezik (episztolák).
- Berzsenyi dániel búcsúzás kemenes aljától elemzes
- Dunlop sportmax qualifier 2 teszt price
- Budapest törökverő út 5 1116 7
- Stihl ms 660 műszaki adatok
- Irodalom - 10. osztály | Sulinet Tudásbázis
- Búcsúzás Kemenes-Aljától – Wikiforrás
- Legnépszerűbb 1 napos utak utazás, nyaralás, hajóút
- Mándy iván szakképző iskola és speciális szakiskola
- BÚCSÚZÁS KEMENES-ALJÁTÓL - Berzsenyi Dániel | Érettségi.com
Életem képe ez. - Már elestvéledtem, Béborúlt az élet vidám álorcája! Még két mulatótárs van ébren mellettem: A szelíd szerelem hamvadó szikrája S bús melancholiám szomorgó nótája. A közelítő tél Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr. Nincs már symphonia, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes ernyein A csermely violás völgye nem illatoz, S tükrét durva csalét fedi. A hegy boltozatin néma homály borong. Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: S most minden szomorú s kiholt. Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tünő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés; minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész. Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait. Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel: Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort, Villogjon fejeden balzsamomos kenet, Mellyet Bengala napja főz. Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod Boldog csillaga tündököl. Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj. Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak. Búcsúzás Kemeses-aljától Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet: Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet. Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását Szülém forró kebelén; Ti láttátok a víg gyermek játékait, A serdülő ifjú örömit, gondjait, Éltem vidám reggelén. Mélyen illetődve búcsúzom tőletek; Elmégyek: de szívem ott marad véletek A szerelem láncain. Hímezze bár útam thessali virulmány, Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány A szerencse karjain; Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok Örömmel tölt órái!
BÚCSÚZÁS KEMENES-ALJÁTÓL – Berzsenyi Dániel Messze setétedik már a Ság teteje, Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem, képedet: Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet. Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását Szülém forró kebelén; Ti láttátok a víg gyermek játékait, A serdülő ifjú örömit, gondjait, Éltem vidám reggelén. Mélyen illetődve búcsúzom tőletek; Elmégyek: de szívem ott marad véletek A szerelem láncain. Hímezze bár útam thessali virulmány, Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány A szerencse karjain; Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok Örömmel tölt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái. Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit Egy tündér kép elvágja! A szilaj vágyások gigászi harcait, E bujdosó csillag ezer orkánjait Bévont szemünk nem látja. Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk, Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk, Messzebb járnak szemeink; Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét, S későn hullnak könnyeink.